Hétfőn dolgoztam, kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken nem (fogok), hétvégén viszont igen.
Borzasztóan nehezen szokom az újat, felmerült bennem, hogy én ezt nem is akarom mégsem.
A múlt hetem olyan orbitálisan sz.r volt ettől az egész elbizonytalanodástól, hogy nem tudom elmesélni. Komolyan fontolgattam, hogy be sem megyek másnap dolgozni, felmondok, aztán majd lesz valahogy.
Pedig, ami vonzott benne, az mind igaz.
És jobb, mint az állami fenntartású hely, csak épp... Nem szabadott volna szakellátásból szakellátásba menni, és ezzel meg is szegtem a saját fontos szabályomat, miszerint: váltani nagyot kell. (Leülhetsz Lulu, egyes.)
Aztán vasárnap írt nekem az a volt főnököm, ahol tíz évet dolgoztam, hogy hallotta, hogy már nem dolgozok emitt, nem mennék e vissza, mert szeptember egytől kezdődik a pályázat. (Az az információja valamiért nem volt meg, hogy azért mondtam fel, mert másik helyre mentem.)
Aham. Az a pályázat, ami miatt legfőképp léceltem anno, mert már akkor is nyilvánvaló volt (számomra), hogy olyasmiket vállalt be az intézmény, amik nem fognak menni.
És azért érzékelhető az összeszedetlenségem, ha azt mondom, hogy nem mondtam neki kategorikus nemet, hanem írtam egy szép levelet (ez a mániám) és nyitva hagytam egy kiskaput.
Pedig tudom, hogy oda biztosan nem fogok visszamenni.
Aztán a héten volt időm kicsit higgadtabban gondolkozni, meg beszéltem erről emberekkel, akik véleményére adok, és arra jutottam, hogy le kell nyugodnom a picsába. De tényleg.
Be kell húznom fülem, farkam, lenyomni a tizenkét órákat heti átlagban háromszor, a maradék időben megcsinálni a jogosítványt, meg nézelődni, hogyha újra ugrok, akkor olyan helyre nyomuljak, ahol azért kibírok úgy öt évet.
Szerintem itt nem fogok annyit, szénné unom magam, az összes tudásom nullára fog kopni, és beleőrülök, hogy egész nap nincs más felnőtt a közelemben, akivel érdemben lehet ventillálni, egyáltalán beszélni.
Igazából most tökre megérteném, ha felhördülne valaki, hogy "mivanmáezzelanővelhülyeez?!", de akkor is ez van, nem tehetek róla. 😡
Jaj, én nagyon megértelek, én magam is állásszédelgő vagyok. Egy csomót gondolkodom, hogy ez mitől lehet és mindig arra jutok, hogy nyilván én is hibás vagyok, de bizony a legtöbb munkahely nagyon pocsék (és az én esetemben még az is fontos, hogy ált. a munkahelyek nagyon nem gyerekbarát intézmények).
VálaszTörlés