Persze hívogattak hol ezért, hol azért, de azért csináltam a szobánkban egy nagyobb takarítást: pucoltam ablakot, mostam függönyt, lezuhanyoztattam a virágaimat, felmásztam a szekrény tetejére is portalanítani, ilyenek.
Jól el is fáradtam, ráadásul úgy nézem, hogy kimúlt a porszívóm is.
Azért "is", mert pár hete a mikrónk füstölt el, a forgófejes hajszárítóm se akar már forogni, most meg ez.
Nyilván körülbelül egyszerre vettünk mindent, mikor beköltöztük ide, úgyhogy most egyszerre fog minden elromlani. Remek.
Amúgy a lehűléssel együtt visszatért az energiám is, ezért aggódva figyelem, hogy megint jön a meleg. Jobb volt a hangulatom, hatékonyabban működtem.
Volt egy olyan gondolatom is kedd környékén, hogy jóval hamarabb meg fog jönni a menstruációm, szóval lehet, hogy kezdődik a változó kor, esetleg simán csak nincsenek rendben a hormonjaim, de nem, mert rendes, huszonnyolc napos ciklusom lesz végül.
Így arra a következtetésre jutottam, hogy nekem tényleg a fullasztó hőség tesz be.
A héten vicces volt a hírek terjedésének a sebességét megfigyelni.
Ugye múlt héten csütörtökön adtam be a felmondásomat, de a közvetlen felettesem senkinek nem mondta el.
Kedden már tervezgettem, hogy lassan szólni kellene a kollégáknak, de úgy alakult, hogy egy fénymásolás közben feltett kérdésre bukott ki belőlem a dolog, és akkor épp csak a másik két otthon nevelője volt ott.
Na most, mire a szomszédos épületből visszasétáltam a saját irodámba, leültem a gép elé, magam alá húztam a széket, már jött is az ügyeletes gyermekfelügyelőm, hogy mit hallott. Azért ez nem semmi.
Elég jól fogadja mindenki a hírt.
Elmondom, hogy hová megyek, mitől más ott, aztán nincs is több kérdésük, megértik. Őszintén remélem, hogy pár hónap múlva veregetem majd a saját vállam a csere miatt.
A lányoknak még nem mondtam.
A hét nagyobb részében, a múltkor említett gusztustalan ügyből kifolyólag írtam a feljegyzéseket, a rendkívüli jelentést, és bizonyos pont után az agyam már védekező módba kapcsolt, mert másképp belehülyültem volna annak az estének a többszöri részletezésébe.
Megmondom őszintén, hogy vannak pillanatok, mikor látni sem bírom egyik-másik lányt, nemhogy ilyenekről beszélgessek velük. Majd.
Egyedül vagyok.
Nagyon élvezem, és reggel Charlie picit meg is orrolt rám, mert ennek hangot is adtam.
Én még lustálkodtam az ágyban, ő meg öltözött épp, és azt pedzegette, hogy inkább mégsem megy be dolgozni, mert délben úgyis le kell majd lépnie a fotós suli miatt. Kibukott belőlem, hogy nekem más terveim vannak (takarítás, lakás teljes felforgatása, vagy épp a totális semmittevés), ne rondítson bele. Na, erre megsértődött.
Értem én, hogy magára vette, pedig nem kellene.
Nekem egyszerűen igényem van rá, hogy néha! senki ne legyen a közelemben, neki meg nincs.
Én őt nem tudom megérteni, hogy miért nincs el magában soha, ő meg engem, mert úgy érzi, hogy ilyenkor nem vágyom a társaságát.
Pedig ez egyáltalán nem róla szól, hanem rólam. Hogy én így (is) tudok igazán töltődni. Ez van.
Na, megyek bevásárolni, mert üres a hűtő.
Charlie nyolc körül ér haza a suliból, a fiúk "apás hétvégén", szóval muszáj ezt egyedül intéznem.
Valahogy csak kibírom. 😉
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése