Midlife crisis?

Nem tudom mi van velem, csapódok faltól falig, nehezen vagyok.
Ez nem az a depis cucc, és nem is premenstruációs szindróma, mert annyira nem rossz és kiugró, inkább csak az a folyamatos nyűglődés magammal, a világgal.
Pedig rendben vannak a dolgok körülöttem, a férjem szeret és én is őt, a fiúk maguk a sikertörténet, van gyönyörű keresztlányunk, van egészség, van munkánk, élnek a szüleim, szóval semmi traumatikus.
Még csak nem is félelem a fentiek elvesztésének lehetőségétől, mert ez annál sokkal semmibb, tompább, kiürültebb érzés.

Szinte folyamatosan ott van a háttérben hetek óta, még a jobb napokon is bénít.
Hetente háromszor elmegyek edzeni reggel, de minden meggyőződés nélkül tolom, igazából csak az motivál, hogy ha nem mennék, akkor még szarabb lenne.
Nem látom, hogy a sok befektetett energia megtérülne, inkább csak szinten tartom magam, megszoktam. Már olyan nagy kib.szott hősnek sem érzem magam, hogy reggel nyolc előtt a futógépen gyötröm magam. Kell, mert muszáj, csinálom.
Sokszor utálom, máskor nem, mert utána a mozgás hatására felszabadult endorfin letakarja a mögötte lévő tompaságot. Az meg jó.

Kicsit utána olvastam a címben szereplő kifejezésnek, talán ez lesz az.
Azt írják két - két és fél évig is húzódhat, hát remek, mit ne mondjak.

Másik tippem, hogy lelkileg nem tudok visszatöltődni a munkám miatt, hiába minden, váltanom kell megint.
Csak épp lövésem sincs, hogy merre, és a változásokhoz sincs kedvem.

Ja, változások!
Múlt héten konkrétan rákérdezett a felettesem, hogy mit szeretnék: maradni, vagy visszamenni Margóhoz a másik otthonba... De ez majd legyen egy másik poszt témája! 😉