Így döntöttem

Ja, a múltkor említettem, hogy nyilatkoznom kellett a "mit szeretnék: visszamenni, vagy maradni" kérdéskörben.

Nem is húzom, nyúzom, azt mondtam, hogy maradni szeretnék.

Nem állítom, hogy jól megrágtam a döntést, de azóta jobban végiggondoltam, és arra jutottam, hogy pillanatnyilag ez a legjobb megoldás.

Előtte, utána sokan elmondták a véleményüket, hogy ők hogyan döntenének, és volt aki nagy meglepetést okozott az álláspontjával. Mindegyiket meghallgattam, de talán egy-két ember véleménye befolyásolt, a többieké egyáltalán nem.

Azt hiszem Margó kegyeiből ezzel kiestem, bár azt mondta, hogy számított erre.

Előtte is volt egy kis afférunk, úgyhogy érzékelem a távolságtartását.

Az meg úgy volt, hogy mi ketten gyakran besegítettünk a másiknak, illetve egész pontosan ő egyszer-kétszer, míg én jóval többször. Nem is volt ezzel baj, míg belefért nekem. 

Aztán két hete, először a felettesünkön keresztül akart átpasszolni nekem egy feladatot, de mondtam, hogy nekem az nem fog menni, mert előtte héten túl sok munka torlódott össze, nem engedhetem meg magamnak, hogy egy egész napot Pesten töltsek az "ő gyerekével", ezt most oldja meg máshogy.

A felettesünk ezt meg is értette, én meg kicsit zabos voltam Margóra, mert eddig ez ment egymás között is, nem értettem minek vonta be a szakmai egység vezetőjét.

Na mindegy, hosszú hétvége végén este telefonált, hogy "nem e lehetne mégis, hogy megyek másnap Pestre, mert a saját kislánya könyöke eltört, és pedig ő már lemondta a fogászatot is, hogy ne kelljen másra hárítani a dolgot, de most meg ez történt". Mondtam neki, hogy próbálja már átrakatni azt a pesti időpontot, mert nekem ez most tényleg gond, de ha semmi más megoldás nincs, akkor szóljon, elmegyek.

Szerintem jól besértődött, mert másnap annyit sem telefonált, hogy "bakfitty", hanem mástól tudtam meg, hogy az egyik gyerekfelügyelőjét küldte el a gyerekkel Pestre. 

Azóta már háromszor voltam helyette a helyi kórházban, egyszer úgy, hogy tudtommal ő is volt ott a kislányával, mégis nekem kellett elhoznom az egyik "lánya" otthagyott cuccát az osztályról, de valahogy annyit sem sikerült kinyögnie, hogy "köszi b.zd meg!", de mindegy. 

Remélem ez nem marad így kettőnk között, de most én is hátralépek kettőt, mert nincs időm még az ő lelkivilágán is rágódni, elég nekem az enyém.

Aztán olyan is van, hogy kapom a kéretlen tanácsokat számolatlanul, néha dühös is vagyok miatta, és sajnos még azt sem sikerült kitalálnom, hogy hogyan rakjak helyre nálam jóval idősebb embereket főnöki minőségben. 

Pont a gyerekekkel van a legkevesebb gondom, illetve gond az van, de valahogy mégsem érzem annak, hanem inkább megoldandó feladatnak. 

Időm van kevés rájuk, mert ha a rengeteg egyéb munka mellett még jó sok minőségi időt is akarnék számukra csinálni, akkor bizony oda is költözhetnék az egyik üres szobába. 

Na mindegy, nem ragozom tovább ezt az egészet, a lényeg, hogy maradok, és rengeteg kihívással állok szemben továbbra is. Olyan ez, mint a hétfejű sárkány, akinek az a különleges képessége van, hogy a levágott fej helyére mindjárt növeszt kettőt. Valahogy így van ez a munkámban is.