Kedd, szerda

Hétfőn elég jól haladtam a tavaszi nagytakarítással, de maradt még bőven, és tegnap, azaz kedden leállt a projekt.
Tudtam, hogy néhány órára be kell mennem a munkahelyre, de álmomban sem gondoltam, hogy bent leszek egész nap. (Mindegy, keddre nem írok ki szabit.) És mindezt egy olyan ügy miatt, ami teljesen szabályosan és rendben lett lebonyolítva, az érintett már rég elfelejtette az egészet, de mi még mindig gyártjuk a feljegyzéseket, csináljuk a belső vizsgálatot, mert hát olyan k.rvára ráérünk (ja, nem).
Erre az érzésre, hogy feleslegesen dolgozunk egy csomót, a lényeg meg pont elvész, rátett egy lapáttal, hogy az egyik új gyám felmondott, és elmondta, hogy miért.
"Tudod Lulu pont elég idős vagyok ahhoz, hogy én már megjöttem az ilyen diktatórikus rendből. Amikor azt mondják a kérdéseidre, hogy "csak", meg "ne kérdezősködj, hanem állj be a sorba!", hasonlók. És olyan feladatokat nyomnak rád, amire nem vagy felkészítve, amiben nem vagy kompetens. Aztán ha hibázol, akkor fizess. Na nem! Inkább felmondtam, nekem ez nem pálya."
Én személy szerint nem futottam még bele hasonlóba, de látom magam körül, hogy nálunk is van ilyen, és ez rémisztő. Tényleg nem vedlettük még le ezt az autokrata tempót? Még mindig, vagy megint itt tartunk?
Sajnos nekem az előző helyemen is hasonló volt a helyzet, most meg csak annyiban könnyebb, hogy a felsőbb vezetés messze van, de ettől még a mentalitás ugyanaz, és az a tragikus, hogy én mást nem is igen tapasztaltam.
A szociális szférában hatalmas a fluktuáció, és azt látom, hogy nem csak az alapellátásban, hanem a szakellátásban is. Szomorú.

Szerencsére volt annyi eszem, hogy edzeni mentem először, utána mentem dolgozni, így legalább mégsem múlt el értelmetlenül a nap.

Ma itthon vagyok, és leszek is, engem ki nem mozdít ebből senki. Maximum virágföldért vagyok hajlandó elmenni, esetleg Kismacsó ebédpénzét befizetni.
Amúgy folytatom a szobákkal, ma szeretnék a végére érni a nagytakarításnak, mert holnaptól sok a program megint.
Valahogy így.