2017. június 22., csütörtök

Csütörtöki beszámoló

Nagy izgalomban voltam már napok óta, mert hét elején jeleztek a leendő munkahelyemről, hogy várnak szeretettel csütörtökön egy értekezletre, ha tudok, menjek el.
Megoldottam, mert két nap szabit azért csak kijártam magamnak így a végére, amiből az egyik pont mára, azaz csütörtökre esett. 

Tök fura volt biciklivel menni, mert a központba kellett érkeznem, már annyira megszoktam, hogy én mindig messze dolgozok a lakhelyemtől.

Összességében semmi problémám nem lehet semmivel, de csak ott motoszkált bennem végig, hogy "Úristen, úgy utálom már, hogy megint új minden!". 
Találkoztam a gyerekekkel az értekezlet után egy gyűlésen, megint tizenvalahány tök idegen sérült lélek, hát tényleg nem vagyok normális, hogy ezt bevállaltam. 
Vesztemre összefutottam egy alaposan kiégett leendő kollégával, láttam rajta, hogy borzasztóan szívesen elvenné a kedvem az élettől is, nem is tudja, hogy nem kell(ett) sokat dolgoznia rajta. 
Megint egy ember, aki ki nem állhatja a gyerekeket, én nem értem az ilyen miért nem megy el máshová. 
Szerencsére a többiek nagyon szimpatikusak, de egyáltalán nem bánom, hogy legtöbbször önállóan kell működni, dolgozni.

Azt már most látom, hogy itt szakmai munka folyik, és nem tűzoltás, mint a mostani helyemen. 
Rengeteg program van a gyerekeknek, kapunk két önkéntest is, szóval azért megszakadni nem kell. 
Ja, és a házban van saját konditerem, ha vissza óhajtanék térni a rendszeres mozgáshoz, mert jelenleg cseszek bármit is csinálni. 

Tizenegy óra körül hazabicikliztem, kifújtam magam, aztán Charlieval elmentünk ebédelni, mert ő meg itthon készül a holnapi fotós vizsgára. 

Aztán hazajöttünk, beindítottuk a légkondit, és én aludtam egy csomót.
Úgy álmodtam, mintha éjszaka lenne, az agyam próbálja feldolgozni a rengeteg információt, néha attól félek, hogy kisül szegény. 

Azt már nem is mondom, hogy a jelenlegi munkahelyemen is zajlik az élet, mert kedden délután a Rendőrségen töltöttem az időmet holmi drog ügyben, amit nyilvánvalóan nem részletezhetek, pedig szeretném. (Komolyan érdemes lenne zárt blogot csinálni, mert ott leírhatnék nyugodtan mindent, és garantált lenne az izgalom fenntartása. Egy "Veszélyes kölykök" sorozat formában elbújhatna a valóság mögött, ami nap, mint nap megy a munkahelyemen.)

Azért csinálok magamnak sok-sok apró örömöt.
Most például szeretem ilyen "fagyi" (én nevezem így) színűekre festeni a körmeimet.






Meg vettem egy nagyon cuki kis kajahordós táskát, ami pöttyös!!!.




Meg rákattantam erre a sorozatra. Annyira nem az én érdeklődésem amúgy, nem is értem.




Charlie kezdte nézni, én meg olvasás közben csak oda-oda pillantottam, aztán egyszerre azt vettem észre, hogy már én is nézem egyik részt a másik után. (Bírom Kevin Spaceyt, jól áll neki ez az álnok elnök szerep.)

Meg olyan is lesz, hogy szombaton megint Múzeumok Éjszakája, nálunk ennek nagy hagyománya van, alig várom minden évben. Talán Belami is velünk tart most, Kismacsó nem lesz itthon.

Vasárnap meg elmegyünk oda, ahol Zozóka nyaral a szüleivel, egy napot ott leszünk velük.
Charlie horgászik majd, én ülök a jacuzziban, grillezünk, ilyenek. Ja, és persze zozózok, az a legfontosabb program. 

2017. június 18., vasárnap

Hogy vagyok?

Nem is tudom...
Minden éjjel rémálmodok, kifejezetten örülök a reggeleknek.
Van egy visszatérő álmom arról, hogy pakolok, és pakolok, de egyszerűen nem sikerül elkészülni. Borzasztó rossz érzés még álmomban is, hogy nem tudok leállni, az idő meg elfogyott. Brrr!
Gyanítom, hogy a józan eszem ellenére is tele vagyok elfojtott szorongással az újabb váltás miatt, idegesít, hogy pihenni sem tudok előtte, kimerülten fogok beesni az egyik helyről a másikra.

Mikor egy éve már itthon pihengettem a kezdés előtt, bennem semmi kétség nem volt, mert teljesen elegem volt tíz hosszú év után a munkahelyemből, tudtam, hogy akármi lesz, jól döntöttem, hogy eljöttem.
Az eszemmel tudom, hogy most is így van, de nyomasztó a hirtelen jött éles váltás, minden sejtem kapaszkodna a megszokottba, még akkor is, ha nem épp jó.
Szerettem volna én eljutni addig, hogy menni akarok, én keresni, én találni.
Ugyanakkor ez a jó döntés, hogy elfogadtam azt, ami az ölembe hullt, csak hát mégis... Nyilván innen a rossz álmok, hisz éjszaka lekerül az én fékje (féke?) az agyamról, minden elfojtott kétség és szorongás utat tör magának.
A legjobb lenne benne lenni már az újban, szokni, kezelni a helyzetet, mert ez így már nem jó.

Belami épp harmincadikán (én akkor lépek ki a mostani munkahelyemről) indul Oroszországba, egészen pontosan Szentpétervárra, egy oktató kórházba.
Na, ettől sem vagyok túl nyugodt. Egy hónap egy idegen országban, egyedül, nulla orosz nyelvtudással. Hiába tud ő nagyon jól angolul, ha ott nem tudnak.
Váááh! Csak ott tartanánk már, hogy itthon van, és pótlólag ünnepeljük a szülinapját!

Szóval most az a projekt, hogy kezeljem a szorongásaimat, és próbáljam élvezni a nyarat, azt, ami van, mert amúgy meg tök jó minden. Csak nem szabad hagynom, hogy elvesszek a részletekben. Ennyike. 😉

Tizenhét

éves lett Kismacsó. 💃💖

Aki hetente hatszor edz, az húsból kéri a tortáját, úgyhogy ez idén sem volt másképp:




Csirkemell, szalonnák, sajtok alkotják a művet.



Hangfalat kapott ajándékba.
Csavartunk egyet a történeten, mert eldugtuk a hangfalakat, és levelet kapott, az alapján kutatta fel az ajándékát.

Kicsi (óriás) Kincsem! Isten éltessen sokáig egészségben, jólétben, és teljesüljön minden vágyad!

2017. június 17., szombat

Lucifer és a tudomány, avagy egy macska, aki orvos lehet

Széphajú cicája.




Ott szeret lenni, ahol zajlik az élet, de azért kéreti, hogy hagyják békén, mert ő ilyen. 😉
És -ugye- a tudomány alvás közben rögzül, amit ő lelkesen alkalmaz is. Még a végén ő megy vizsgázni. 😂

2017. június 11., vasárnap

Öcsi szülinap, elmélkedés, új szandál és piros körmök

Az a legrosszabb a hétvégében, hogy mindjárt vége.
Jó volt, hogy megint három naposra sikeredett, ezt azért bírnám.
Voltam megfelelő mennyiségű időt egyedül, és mire untam volna, addigra jött haza Charlie.

Ma volt az öcsém (az egyetlen édestestvérem) negyvenedik szülinapja.
Meglepetés bulit akartunk, de végül egyszerűen csak összejöttünk tizenvalahányan, és jól éreztük magunkat.

És megint egy légtérben volt az édesanyám és az édesapám, ami nekem valamiért jó. Hihetetlen, hogy majdnem negyvenkét évesen, ez még mindig foglalkoztat.
Amikor valamilyen alkalomból ott vannak mindketten velem, akkor valahogy teljesnek érzem magam. Szerintem mindegy hány éves az ember, a szüleit akkor is szereti együtt látni, és a válásuk nem feldolgozható, maximum elfogadható az idők folyamán.
Szerintem én azért viseltem elég jól, mert ők soha nem mondtak egymásra semmi rosszat előttem, és mindketten nagyon-nagyon szeretnek.

Most pedig jól nem csinálok ma már semmit, csak olvasni fogok, meg maximum belakkozom a körmeimet. Szigorúan pirosra!!! Mert a lábamon pirosak a körmeim az új szandálom miatt. Mutatom:



2017. június 9., péntek

Péntek van

Ma kivettem az egy hónapja ledolgozott szombatomat, még mielőtt feledésbe merülne elmennék.
Persze hívogattak hol ezért, hol azért, de azért csináltam a szobánkban egy nagyobb takarítást: pucoltam ablakot, mostam függönyt, lezuhanyoztattam a virágaimat, felmásztam a szekrény tetejére is portalanítani, ilyenek.

Jól el is fáradtam, ráadásul úgy nézem, hogy kimúlt a porszívóm is.
Azért "is", mert pár hete a mikrónk füstölt el, a forgófejes hajszárítóm se akar már forogni, most meg ez.
Nyilván körülbelül egyszerre vettünk mindent, mikor beköltöztük ide, úgyhogy most egyszerre fog minden elromlani. Remek.

Amúgy a lehűléssel együtt visszatért az energiám is, ezért aggódva figyelem, hogy megint jön a meleg. Jobb volt a hangulatom, hatékonyabban működtem.
Volt egy olyan gondolatom is kedd környékén, hogy jóval hamarabb meg fog jönni a menstruációm, szóval lehet, hogy kezdődik a változó kor, esetleg simán csak nincsenek rendben a hormonjaim, de nem, mert rendes, huszonnyolc napos ciklusom lesz végül.
Így arra a következtetésre jutottam, hogy nekem tényleg a fullasztó hőség tesz be.

A héten vicces volt a hírek terjedésének a sebességét megfigyelni.
Ugye múlt héten csütörtökön adtam be a felmondásomat, de a közvetlen felettesem senkinek nem mondta el.
Kedden már tervezgettem, hogy lassan szólni kellene a kollégáknak, de úgy alakult, hogy egy fénymásolás közben feltett kérdésre bukott ki belőlem a dolog, és akkor épp csak a másik két otthon nevelője volt ott.
Na most, mire a szomszédos épületből visszasétáltam a saját irodámba, leültem a gép elé, magam alá húztam a széket, már jött is az ügyeletes gyermekfelügyelőm, hogy mit hallott. Azért ez nem semmi.

Elég jól fogadja mindenki a hírt.
Elmondom, hogy hová megyek, mitől más ott, aztán nincs is több kérdésük, megértik. Őszintén remélem, hogy pár hónap múlva veregetem majd a saját vállam a csere miatt.

A lányoknak még nem mondtam.
A hét nagyobb részében, a múltkor említett gusztustalan ügyből kifolyólag írtam a feljegyzéseket, a rendkívüli jelentést, és bizonyos pont után az agyam már védekező módba kapcsolt, mert másképp belehülyültem volna annak az estének a többszöri részletezésébe.
Megmondom őszintén, hogy vannak pillanatok, mikor látni sem bírom egyik-másik lányt, nemhogy ilyenekről beszélgessek velük. Majd.

Egyedül vagyok.
Nagyon élvezem, és reggel Charlie picit meg is orrolt rám, mert ennek hangot is adtam.
Én még lustálkodtam az ágyban, ő meg öltözött épp, és azt pedzegette, hogy inkább mégsem megy be dolgozni, mert délben úgyis le kell majd lépnie a fotós suli miatt. Kibukott belőlem, hogy nekem más terveim vannak (takarítás, lakás teljes felforgatása, vagy épp a totális semmittevés), ne rondítson bele. Na, erre megsértődött.

Értem én, hogy magára vette, pedig nem kellene.
Nekem egyszerűen igényem van rá, hogy néha! senki ne legyen a közelemben, neki meg nincs.
Én őt nem tudom megérteni, hogy miért nincs el magában soha, ő meg engem, mert úgy érzi, hogy ilyenkor nem vágyom a társaságát.
Pedig ez egyáltalán nem róla szól, hanem rólam. Hogy én így (is) tudok igazán töltődni. Ez van.

Na, megyek bevásárolni, mert üres a hűtő.
Charlie nyolc körül ér haza a suliból, a fiúk "apás hétvégén", szóval muszáj ezt egyedül intéznem.
Valahogy csak kibírom. 😉

2017. június 7., szerda

Hogy vagyok?

Asszem' jól.
Vacsora után behuppantam a fotelba egy pohárka száraz cserszegivel, megy a Szomszédok 163. epizódja, közben meg a Notinotól jött parfümök csomagoló buborékfóliáját pukkasztgatom. Szé-pen, sor-já-ban. Nekem csudi megnyugtató. (Charlie szerint nem, de adtam a kezébe neki is, úgyhogy most ketten nyomkodjuk a buborékokat. ((Még jó, hogy senki más nincs épp itthon, aggódnának a szellemi épségünk miatt.)). )

2017. június 3., szombat

A legalja

Jaj, nagyon kivagyok!
Tegnap a tudomásomra jutottak dolgok, amik a munkahelyemen történtek a lányok között, és nem hagyhatom annyiban.
Borzasztó, szörnyű az egész, és nincs semmi bizonyítékom rá, csak a megérzéseim, meg egy lány elszólása, aki mindjárt közölte, hogy semmilyen körülmények között nem vállalja fel, amit elmesélt.
Így most maradtak az óvintézkedések, meg a burkolt fenyegetés az érintettek felé hogy még csak hasonló se fordulhasson elő többé.

Másik, amin nem tudok napirendre térni, hogy az egyik lány "szerelmes" lett belém.
Aham. Komolyan.
Írt nekem levelet, gyakorlatilag szerelmet vallott. (Ő 15 éves, én 42.)
Irtó gyorsan helyre pakoltam ezt az egészet, de azért rendesen kikattintott ez is.

Kezdem azt hinni, hogy valamit irtózatosan rosszul csinálok, vagy csak a sors igyekszik igazolni, hogy menekülnöm kell ebből az egészből. Akárhogy is, alig várom, hogy vége legyen.

Ja, másnap, ahogy megtudtam, hogy mehetek az új helyre, felmondtam. Még a fentiek előtt.
Azt hiszem ezt a döntésemet az életben nem fogom bánni, mert a pénteki nap után így is, úgy is álláskeresésbe kezdtem volna. Van az a történés, ami után az ember inkább elmegy vécét pucolni, minthogy maradjon. Na, ez eljött pénteken. 😢

Borzasztóan el vagyok fáradva lelkileg, de ez kihat már az állóképességemre is, gyakorlatilag mozdulni sincs kedvem. Sokat fáj a fejem, és rosszul viselem ezt a fullasztó meleget.
Kétszer tudtam rávenni magam a héten az edzésre, amiből a második annyira nem esett jól, hogy el is határoztam, nem erőltetem ezt mostanában.
A nyár nem az én évszakom, legalábbis energetikai szempontból biztosan nem.
Gyűlölöm, ha dől rólam az izzadság, és akármilyen korán edzek reggel, akkor is csupa víz vagyok. Lezuhanyzok utána, de akkor sem szeretem így kezdeni a napot.
Most inkább próbálok jobban figyelni a bevitt kalóriákra, és felfüggesztem az edzéseket. Nem is veszek most új bérletet, úgyis mást kell kitalálnom, tekintve, hogy hamarosan nem járok már át abba a városba.

Legfontosabb, hogy összeszedjem magam, mielőtt dolgozni kezdek az új helyen.
Én azt hittem, hogy ez tiszta sor lesz, mert rengeteg a szabadságom, amit időarányosan ki kellene vennem. Ám nem biztos, hogy ez ilyen egyszerű lesz, mert a felettesem azt pedzegette, hogy inkább kifizetik a szabikat, dolgozzak végig.
Én nem mondom, hogy nem jönne jól a pénz, de azért nem minden áron. Majd próbálok valami arany középutat találni, mert szükségem van egy kis pihenésre. Nagyonnagyonnagyon'.  

2017. május 31., szerda

Akkor, mint Bezzeg, én is lelövöm a poént az elején

Én kellek, felvettek. Július elsején kezdek.
Holnap fel kell mondanom. 

Az úgy volt/van, hogy nagyon vacak ez a hét.
A munka csupa stresszbajnokság, és még mindig nem a gyerekeken idegesítem fel magam, hanem egy csomó felnőtt, de buta emberen (tisztelet a kivételnek, mert van azért).
Szóval ideggel a gyomromban megyek be minden nap, és úgy is jövök haza. Nyilván az sem sokat segített, hogy bizonytalanságban voltam egészen ma délután 16.09-ig. 
Közben árgus szemekkel figyeltem minden történést a munkahelyen, és képzeletben striguláztam, hogy ez most az elmenés mellett szól, emez meg a maradás mellett. Gyakorlatilag a maradás mellett szóló oldal üresen maradt. Gondolhatjátok akkor...

A mai napra az tette fel a koronát, hogy utaztam a pénzért (ezt havonta két alkalommal kell megtennem, és az egész napomat kilövi, ne kérdezzétek meg, hogy miért kell utazgatni, miért nem lehet utalni, mert senki nem tudott rá elfogadható választ adni), egy furgonban, ahol legalább ötven fok volt, légkondi nuku, úgyhogy órákon keresztül félig lehúzott ablak mellett tépte a fejemet a huzat. De most vagy ez, vagy megfulladunk mind a hatan, mert annyian utaztunk, és a kolléganőmmel olyan szoros közelségben izzadtunk össze, hogy Charlieval úgy nem egyéb tevékenység közben sem. Hát azért na!
Valószínűleg kaptam egy kisebb hőgutát, mert ahogy visszaérkeztünk, enni próbáltam, de gyorsan ki is hánytam mindent. Bingó!
Remegett az egész belsőm, mert olyan szarul voltam, és még zsongta mindenki a hülyeségét, attól féltem, hogy vagy elájulok, vagy megverek valakit, de valami lesz. Végül "csak" hánytam.

Aztán jött a telefon, és legszívesebben máris mondtam volna mindenkinek, hogy én akkor veszem a kalapom hamarosan, de hátrébb fogtam az agarakat, majd holnap délelőtt írásban, megfontoltan, végiggondoltan, ahogy kell.
Nyilván nem lesz könnyű... Mondjuk senki nem ígérte, hogy az lesz. Ez van.  

2017. május 27., szombat

Folytatom

Aztán csak gondolkoztam, és gondolkoztam.
Számba vettem mindkét megoldás összes előnyét és hátrányát, beszéltem, leveleztem emberekkel, akiknek a véleménye számít. Gyakorlatilag minden, de minden arra mutatott, hogy ezt el kell vállalni.

Pénteken úgy ébredtem fel, hogy igent fogok mondani.
És ha mégsem engem választanak majd, akkor annak is úgy kell történnie, semmi gond.
Elég nehezen jutottam el addig, hogy ezt meg is tudjam telefonálni, mert egész álló nap nem tudtam egyedül maradni öt percre. Végül akkor vettem elő a telefonom, mikor épp ballagtam a kórház folyosóján egy gyerekért, mert sem előtte, de utána se láttam esélyét, hogy nem fog valaki lógni a nyakamon.
Szóval igent mondtam, és kedden este kapok majd választ, hogy felmondjak, vagy maradjak szépen a fenekemen, és kifussam még magamból azt, amit lehet. Mondjuk nem fog sokáig tartani, ebben biztos vagyok.

Picit megnyugodtam, hogy okos döntést hoztam.
Ha én most ebből visszatáncoltam volna, ide többé az életben nem pályázhattam volna, és azt bántam volna nagyon.
Így viszont, ha ők mondanak nekem nemet, akkor számíthatok rá, hogy keresni fognak egy újabb lehetőségnél, mert szerintem nem "szerepeltem" rosszul.

Ha pedig engem választanak...
Akkor nagyon-nagyon, rettenetesen kellemetlen napok elé nézek, és utána meg újra egy csomó új embert és dolgot kell megszoknom. Picit elegem van már ebből, de reménykedek, hogy lesz végre megint egy kis nyugtom, még ha nem is tíz évre.

Majdnem napra pontosan egy éve mondtam fel az előző helyemen, ahol tíz hosszú évet töltöttem el.
Álmomban sem gondoltam, hogy egy éven belül három helyen is megfordulok, és épp megint kavarászok.
Komolyan mondom, kezdek munkahelyszédelgő lenni, pedig pont nagyon rühellem a változásokat.

Nem is tudom mire kérjelek benneteket, hogy melyik megoldásnak szurkoljatok. Talán az a legjobb, ha annak drukkoltok, hogy az történjen, ami hosszú távon a legjobb nekem. Jó? Köszönöm!