2017. május 16., kedd

Köszönöm a drukkot!

Még csak sms-t kaptam, hogy harmadikok lettek.
Én örülök és büszke vagyok, ő szerintem picit csalódott, legalábbis a fogalmazásából ezt szűrtem le.
Na, majd mindent elmesél, ha hazaér. 😉

2017. május 15., hétfő

Mostanában, ha hétfő, akkor szétfeszít a büszkeség

Ma reggel csinos fehér inget vettem fel szép színes lánccal, mert tudtam, hogy délután már nem lesz időm átöltözni, hanem munka után egyből rohanok ide:




Aham, ott fent látható: Four Points by Sheraton. Ide rohantam oly nagyon.
De nem ám délutáni kávé okán, hanem mert Kismacsóék itt főpróbáltak a holnapi versenyre, és a szülők, tanárok megnézhették őket.

Egyszer talán már említettem itt is, hogy Kismacsó szervezett maga köré egy csapatot, és beneveztek egy üzletépítő versenybe, ami középiskolásoknak van kiírva.
Rengeteg fordulón vannak túl, sok feladatuk volt vele, és most a végéhez közelednek.
Kitaláltak és felépítettek egy képzeletbeli vállalkozást, csináltak hozzá piackutatást, reklámfilmet, logót, van nevük, elképzelésük.
Ma elpróbálták, hogy miként győzik meg a szigorú, üzletemberekből álló zsűrit holnap, hogy az ő elképzelésük a legéletképesebb, ők a legjobbak, az ő ötletükbe érdemes pénzt fektetni.

És én, aki többnyire rendőrségre, meg kórházba jár a "lányaival", ma ott ültem a Sheraton előadótermében, és néztem a magasra nőtt karizmatikus fiamat, aki nemcsak helyes, meg jóképű, hanem okos is, és bátor, szépen, tisztán zeng a hangja, és mindenre van válasza.
Eszembe jutott, hogy pár éve még csak, hogy ő volt a tavasz királya az oviban, és táncolt a színpadon a tavasz királynőjével, én meg büszkén figyeltem... Hát na... khmm... Már nem kisfiú.

Aztán ők maradtak még, hogy tovább csiszolják az üzletük bemutatóját holnapra, mi meg Charlieval elmentünk vacsorázni, mert megérdemeljük. És csak elandalodva néztünk egymásra, hogy milyen fantasztikus ez a gyerekünk is, mert a másik is az, ez nem kérdés. És megmondtam Charlienak, hogy ő is kellett ehhez, legalább annyira, mint én. Remélem elhiszi, mert tényleg így van.

Holnap 14 óra körül drukkoljatok kérlek Kismacsóéknak!
Akárhogy is lesz, már nyertek, hisz megtanultak egy csomó mindent az elmúlt hónapokban, és ezt soha el nem tudják venni tőlük.
Hajrá!!!

2017. május 12., péntek

Így döntöttem

Ja, a múltkor említettem, hogy nyilatkoznom kellett a "mit szeretnék: visszamenni, vagy maradni" kérdéskörben.
Nem is húzom, nyúzom, azt mondtam, hogy maradni szeretnék.
Nem állítom, hogy jól megrágtam a döntést, de azóta jobban végiggondoltam, és arra jutottam, hogy pillanatnyilag ez a legjobb megoldás.
Előtte, utána sokan elmondták a véleményüket, hogy ők hogyan döntenének, és volt aki nagy meglepetést okozott az álláspontjával. Mindegyiket meghallgattam, de talán egy-két ember véleménye befolyásolt, a többieké egyáltalán nem.

Azt hiszem Margó kegyeiből ezzel kiestem, bár azt mondta, hogy számított erre.
Előtte is volt egy kis afférunk, úgyhogy érzékelem a távolságtartását.
Az meg úgy volt, hogy mi ketten gyakran besegítettünk a másiknak, illetve egész pontosan ő egyszer-kétszer, míg én jóval többször. Nem is volt ezzel baj, míg belefért nekem. 
Aztán két hete, először a felettesünkön keresztül akart átpasszolni nekem egy feladatot, de mondtam, hogy nekem az nem fog menni, mert előtte héten túl sok munka torlódott össze, nem engedhetem meg magamnak, hogy egy egész napot Pesten töltsek az "ő gyerekével", ezt most oldja meg máshogy.
A felettesünk ezt meg is értette, én meg kicsit zabos voltam Margóra, mert eddig ez ment egymás között is, nem értettem minek vonta be a szakmai egység vezetőjét.
Na mindegy, hosszú hétvége végén este telefonált, hogy "nem e lehetne mégis, hogy megyek másnap Pestre, mert a saját kislánya könyöke eltört, és pedig ő már lemondta a fogászatot is, hogy ne kelljen másra hárítani a dolgot, de most meg ez történt". Mondtam neki, hogy próbálja már átrakatni azt a pesti időpontot, mert nekem ez most tényleg gond, de ha semmi más megoldás nincs, akkor szóljon, elmegyek.
Szerintem jól besértődött, mert másnap annyit sem telefonált, hogy "bakfitty", hanem mástól tudtam meg, hogy az egyik gyerekfelügyelőjét küldte el a gyerekkel Pestre. 
Azóta már háromszor voltam helyette a helyi kórházban, egyszer úgy, hogy tudtommal ő is volt ott a kislányával, mégis nekem kellett elhoznom az egyik "lánya" otthagyott cuccát az osztályról, de valahogy annyit sem sikerült kinyögnie, hogy "köszi b.zd meg!", de mindegy. 
Remélem ez nem marad így kettőnk között, de most én is hátralépek kettőt, mert nincs időm még az ő lelkivilágán is rágódni, elég nekem az enyém.

Aztán olyan is van, hogy kapom a kéretlen tanácsokat számolatlanul, néha dühös is vagyok miatta, és sajnos még azt sem sikerült kitalálnom, hogy hogyan rakjak helyre nálam jóval idősebb embereket főnöki minőségben. 
Pont a gyerekekkel van a legkevesebb gondom, illetve gond az van, de valahogy mégsem érzem annak, hanem inkább megoldandó feladatnak. 
Időm van kevés rájuk, mert ha a rengeteg egyéb munka mellett még jó sok minőségi időt is akarnék számukra csinálni, akkor bizony oda is költözhetnék az egyik üres szobába. 

Na mindegy, nem ragozom tovább ezt az egészet, a lényeg, hogy maradok, és rengeteg kihívással állok szemben továbbra is. Olyan ez, mint a hétfejű sárkány, akinek az a különleges képessége van, hogy a levágott fej helyére mindjárt növeszt kettőt. Valahogy így van ez a munkámban is.  

2017. május 7., vasárnap

Midlife crisis?

Nem tudom mi van velem, csapódok faltól falig, nehezen vagyok.
Ez nem az a depis cucc, és nem is premenstruációs szindróma, mert annyira nem rossz és kiugró, inkább csak az a folyamatos nyűglődés magammal, a világgal.
Pedig rendben vannak a dolgok körülöttem, a férjem szeret és én is őt, a fiúk maguk a sikertörténet, van gyönyörű keresztlányunk, van egészség, van munkánk, élnek a szüleim, szóval semmi traumatikus.
Még csak nem is félelem a fentiek elvesztésének lehetőségétől, mert ez annál sokkal semmibb, tompább, kiürültebb érzés.

Szinte folyamatosan ott van a háttérben hetek óta, még a jobb napokon is bénít.
Hetente háromszor elmegyek edzeni reggel, de minden meggyőződés nélkül tolom, igazából csak az motivál, hogy ha nem mennék, akkor még szarabb lenne.
Nem látom, hogy a sok befektetett energia megtérülne, inkább csak szinten tartom magam, megszoktam. Már olyan nagy kib.szott hősnek sem érzem magam, hogy reggel nyolc előtt a futógépen gyötröm magam. Kell, mert muszáj, csinálom.
Sokszor utálom, máskor nem, mert utána a mozgás hatására felszabadult endorfin letakarja a mögötte lévő tompaságot. Az meg jó.

Kicsit utána olvastam a címben szereplő kifejezésnek, talán ez lesz az.
Azt írják két - két és fél évig is húzódhat, hát remek, mit ne mondjak.

Másik tippem, hogy lelkileg nem tudok visszatöltődni a munkám miatt, hiába minden, váltanom kell megint.
Csak épp lövésem sincs, hogy merre, és a változásokhoz sincs kedvem.

Ja, változások!
Múlt héten konkrétan rákérdezett a felettesem, hogy mit szeretnék: maradni, vagy visszamenni Margóhoz a másik otthonba... De ez majd legyen egy másik poszt témája! 😉

2017. április 30., vasárnap

Még belefér ebbe a napba

Ja, ma restaurálós nap is van, mert mielőtt elmentünk Anyuékhoz bográcsozni (amúgy a tesóm volt a szakács), bekevertem a hennámat, hogy mikor hazaérünk, Charlie máris kenhesse a hajamra.
Ehhez képest megérkeztünk, én meg jól elaludtam. De olyan jó volt!

Most meg dunsztolódok a hennában, lemostam a szépséges piros körömlakkot a körmeimről, szerintem most valami erősebb rózsaszínt, esetleg ciklámen színűt kenek fel.



Ilyen piros volt, mint a csészém.

Aztán csinálok még egy gyümölcssavas peelinget, meg feldobok egy jó kis hidratáló pakolást, kell az.
És olvasni szeretnék. 😉


2017. április 29., szombat

Szépséges hosszú hétvége

A csütörtök és a péntek olyan fárasztó volt, hogy felért legalább négy nappal.
Mondjuk tegnap azt már kicsit sem bántam, hogy a lányokkal találkoztunk késő délután, és csak az szabott határt a csacsogásnak, hogy záróra lett, ahová beültünk.
Jó volt nagyon, még úgy is, hogy munkából egyből a tali színhelyére romboltam, nem volt időm hazamenni, kicsit összekapni magam (smink, csini ruha, ilyenek).

Így ma negyed tízkor keltünk Charlieval, utána elmentünk a piacra friss spárgáért, meg vettünk csirkemellet, spenótot, paradicsomot, paprikát, házi sajtot, csupa finomságot.
Aztán Charlie elvitt turkálni kicsit, ami felért egy transzfúzióval. Találtam egy fekete, nagyon vékony vászonból, lenge nyári nadrágot, egy ingruhát és egy csodaszép kék pólót, ami anyagában hímzett. Mindezt hatszáz forintért. Annyira tuti! 😍
Charlie pedig ezt alkotta a piacos összetevők egy részéből:



Később átmentem a Mömax-ba egy volt kollégámmal beszélni pár szót, de legfőképpen meg akartam nézni az új sminktetoválásait. A szájtetoválására voltam a legkíváncsibb, még soha nem láttam élőben ilyesmit. Meg is beszéltük, hogy gyógyultan is megtekintem majd, mert halálosan érdekel a végeredmény.
Ahogy nézelődtünk ott, megláttam, hogy vannak kafa kávéscsészék, úgyhogy vettem is mindjárt két garnitúrát:




Enyém a piros, Charlié a zöld. Gondolkodóban vagyok, hogy megveszem az egész készletet, azaz lesz még kék, sárga, narancssárga és nem is tudom mi volt a hatodik szín.

Belami a hétvégét a szülőszobán tölti, most elválik, hogy marad e a szülészet nőgyógyászatnál, vagy inkább mégis a belgyógyászatra építi az endokrinológiát. 😉
Kismacsó meg elment az apjával az apai nagymamájához, majd holnap jön haza.
Mi vasárnap Anyuékkal bográcsozunk, hétfőn meg Zozetti lesz a program, legalábbis nekem, mert Charlie unokatesós találkozóra megy, engem meg lerak Zozóéknál, az öccsét meg felveszi, és viszi magával.
Abban reménykedek, hogy a munkahelyem nem zavar be ebbe a szépséges hosszú hétvégébe.

2017. április 25., kedd

Kedd, szerda

Hétfőn elég jól haladtam a tavaszi nagytakarítással, de maradt még bőven, és tegnap, azaz kedden leállt a projekt.
Tudtam, hogy néhány órára be kell mennem a munkahelyre, de álmomban sem gondoltam, hogy bent leszek egész nap. (Mindegy, keddre nem írok ki szabit.) És mindezt egy olyan ügy miatt, ami teljesen szabályosan és rendben lett lebonyolítva, az érintett már rég elfelejtette az egészet, de mi még mindig gyártjuk a feljegyzéseket, csináljuk a belső vizsgálatot, mert hát olyan k.rvára ráérünk (ja, nem).
Erre az érzésre, hogy feleslegesen dolgozunk egy csomót, a lényeg meg pont elvész, rátett egy lapáttal, hogy az egyik új gyám felmondott, és elmondta, hogy miért.
"Tudod Lulu pont elég idős vagyok ahhoz, hogy én már megjöttem az ilyen diktatórikus rendből. Amikor azt mondják a kérdéseidre, hogy "csak", meg "ne kérdezősködj, hanem állj be a sorba!", hasonlók. És olyan feladatokat nyomnak rád, amire nem vagy felkészítve, amiben nem vagy kompetens. Aztán ha hibázol, akkor fizess. Na nem! Inkább felmondtam, nekem ez nem pálya."
Én személy szerint nem futottam még bele hasonlóba, de látom magam körül, hogy nálunk is van ilyen, és ez rémisztő. Tényleg nem vedlettük még le ezt az autokrata tempót? Még mindig, vagy megint itt tartunk?
Sajnos nekem az előző helyemen is hasonló volt a helyzet, most meg csak annyiban könnyebb, hogy a felsőbb vezetés messze van, de ettől még a mentalitás ugyanaz, és az a tragikus, hogy én mást nem is igen tapasztaltam.
A szociális szférában hatalmas a fluktuáció, és azt látom, hogy nem csak az alapellátásban, hanem a szakellátásban is. Szomorú.

Szerencsére volt annyi eszem, hogy edzeni mentem először, utána mentem dolgozni, így legalább mégsem múlt el értelmetlenül a nap.

Ma itthon vagyok, és leszek is, engem ki nem mozdít ebből senki. Maximum virágföldért vagyok hajlandó elmenni, esetleg Kismacsó ebédpénzét befizetni.
Amúgy folytatom a szobákkal, ma szeretnék a végére érni a nagytakarításnak, mert holnaptól sok a program megint.
Valahogy így.

2017. április 23., vasárnap

Hétfői tervek

Azt gondolom, hogy nem véletlenül csípődött be egy izmom pénteken, lett előtte afta a számon, és aludtam hétvégén összeszámolhatatlanul sokat.
El vagyok fáradva, ki vagyok merülve.
Én a héten, amennyit csak lehet, itthon leszek, és takarítok (ettől megnyugszom), számomra kedves tevékenységeket csinálok, mondjuk elmegyek turkálni (ettől feltöltődök) , pihenek.
Csütörtökön és pénteken muszáj dolgoznom, de utána máris hosszú hétvége jön, szóval csak kibírom azt a két napot munkával.

Már megy a mosógép az ágyneművel, estére frissen, illatosan, ropogósan húzom majd vissza, nagyon szeretem, mikor a szabadban száradt ágyneműt használhatom megint.
Szerintem ma a konyhát veszem sorra alaposabb takarítás céljából, úgyhogy lassan megyek is, mert bármennyire is kicsi a konyhánk, azért rengeteg melót tud adni még úgy is, hogy folyamatosan igyekszem fenntartani a rendet.

Legyen eredményes és szép napotok ma!

Kórházas bejegyzés

Pénteken elkezdtem egy bejegyzést írni, amiben panaszkodtam, hogy becsípődött valami izom a hátamban, vagy a bordák között, mert fájt minden mozdulat, de még a levegővétel is.
Edzettem két egymást követő napon is, de szerintem nem ettől volt, inkább rosszul mozdultam a hátizsákkal a hátamon.
Na mindegy, így indultam a szombatnak, a fogműtétnek.

Aztán a Flector tapasznak köszönhetően (hála Charlienak) reggelre sokkal jobb lett, már elég jól ment a levegővétel és a mozgás is. 😉
Fél nyolcra kellett a kórházba érnem, és egy óra múlva már kint is volt a bal felső bölcsességfogam.
Megkaptam emlékbe, mert "olyan kis szép" (doktornő szerint):




Aztán jött a jobb rész egy Vavyan Fable regény képében, meg sok alvással, pihenéssel. Ki lehetett bírni.
Este a kórházban:






Reggel meg már jött is Charlie értem, és azóta pihenés van, meg lazulás. Lassan szétalszom az agyam.
Holnap itthon leszek, és takarítást tervezek, jó lenne legalább az ablakokat megpucolni, függönyöket kimosni, hogy a többiről most ne beszéljek, mert lenne még mit, majd meglátom mi fér bele.
Kedden is szabin leszek, de be kell mennem kicsit a munkahelyre, meg edzek is akkor már.
Szerencsére nagyon jól vagyok, főleg a pénteki naphoz képest. 😊

2017. április 16., vasárnap

Nyűgösen

Most már jó minden megint, de tegnap este, és főleg ma reggel elfüstölt az agyam.

Kezdem az elejéről.
Péntek a főzés jegyében telt, mellesleg mostam is egy csomót.
Volt legalább háromféle sonka, azokat Charlie megfőzte, nem kevés logisztikával, mert nagy edényünk kevés van.
De sikerült, sőt a sonka levében főtt sok tojás is.
Aztán csináltunk egy ragut, azért írom többes számban, mert én raktam össze, de Charlie vágta össze hozzá a zöldségeket, a húst. Meg volt túrós tészta is.
Megállapítottuk a végén, hogyha egy eltévedt hadsereg beugrana hozzánk enni, hát simán el tudnánk látni őket. Főleg, hogy Kismacsó elpályázott az apjához, Belami meg kirándulni van még mindig.

Szombaton meg csak melltartóért mentünk a "madaras tescoba" (csak itt lehet kapni, amit imádok), aztán az lett a vége, hogy elkezdtem nadrágokat próbálni, és egy szuper kényelmes farmer is hazajött velem.
Sajnos így Charliera nem tudtam figyelni, úgyhogy vett egy új egeret a gépéhez a Media Markt-ban.
Mikor hazaértük, ilyet ebédeltünk:




Nálunk húsvétkor is (meg karácsonykor) egy fordulatszámmal hamarabb van minden, mert hétfőn elutazunk a nagymamámhoz messzire. Oda már jönnek a fiúk is.

Szóval ettünk, aludtunk egy jót, mert este színházba készültünk.
Már a sminkelés végén jártam indulás előtt, mikor csörgött a munkahelyi telefonom.
A közvetlen felettesem szólt, hogy az egyik lány összedarabolta magát szerelmi bánatában, és az ügyeletes gyermekfelügyelő mentőt hívott hozzá, azok meg bevitték a kórházba.
Mondtam, hogy akkor jó, majd érdeklődök róla másnap reggel.
Erre mondja, hogy írni kellene rendkívüli jelentést. Éreztem, ahogy kúszik felfelé a cukrom, de azért békésen kifejtettem, hogy én talpig sminkben épp a színházba készülődök, és nincs az a történés, ami ettől eltántorít. Majd megírom, ha hazajöttem, mert nyolc egész órám van rá (és senki el nem olvassa keddig, de mindegy), úgyhogy hajnali kettőig ott lesz az a jelentés, ahol kell.
Persze akármennyire is akartam, hogy a színházra koncentráljak, azért csak nem olyan volt már az egész, mint ahogy készültem rá.

És nem ettől szállt el az agyam.
Úgy tizenegy körül értünk haza, én úgy, ahogy voltam, sminkben, gyöngysorral bevetettem magam Kismacsó szobájába Minivel (előtte jól összevesztem Charlieval az új, hülye egere miatt, mert egy pillanat alatt eltüntette a pendrivemról a "Rendkívüli jelentések" mappát, úgyhogy lábon kihordtam egy szívinfarktust, míg Charlie visszavarázsolta) és felhívtam a gyermekfelügyelőt, hogy pontosítsuk a délutáni történéseket. Azt mellesleg jegyezte meg, hogy nincs a gyerekkel fogkrém, meg fogkefe a kórházban, de úgy voltam vele, valahogy csak kibírja ezek nélkül.

Reggel beszéltem a kórházzal, ahol a doktornő elmondta, hogy SEMMI nincs a gyerekkel, nemcsak fogkefe, úgyhogy itt füstölt el az agyam.
Mert két, azaz kettő kórházi táska van összepakolva az otthonba ilyen esetekre, és amúgy is azt gondolom, hogy annyi idő lett volna, hogy pár dolgot összeszedjen neki a gyerekfelügyelő, hisz tudhatta, hogy bent fog maradni pár napig.
És bakker nem érdekli, majd én innen átmegyek az otthonba, aztán meg vissza a kórházba a cuccossal, mert én olyan kib.szottul ráérek. Komolyan nem hittem el.
Charlie szerint, ha kemény főnök lennék, akkor felhívtam volna azt a bizonyos gyermekfelügyelőt, és közöltem volna vele, hogy akkor megnyerte magának a feladatot, hogy bevigye a gyereknek a holmijait, ha már előtte nap ennyire nem érdekelte.
De hát én nem vagyok kemény, inkább addig telefonálgattam, míg megoldottam máshogy.

Csakhogy!
Először is, ez nem lesz elnézve, meg kell beszélni, megértetni, hogy pontosan mikor mi a feladat.

Másik részről meg megint meginogtam abban, hogy ezt akarom e csinálni.
Mert én nem tudom, és nem is akarom a saját kis életem elé helyezni a munkám.
Teljesen rendben van, ha munkaidőben teperek, stresszelődök, egyebek, de amikor itthon vagyok, akkor itthon szeretnék lenni valóban, és gondolni sem akarok a munkára.
Én nem akarom, hogy beszivárogjon az összes órám összes percére a munka, mert akkor én abba belebolondulok, és az senkinek nem lesz jó.
Nekem valahol, valamikor töltődni kell, és ezt igazán csak az értheti, aki hasonlóképpen emberekkel dolgozik.

Elbizonytalanodtam újra.
Vajon meg lehet e ezt szokni? Szerintem nem, inkább csak szép lassan belefásulni. Azt meg nem szeretném.

Közben ezzel az egésszel kapcsolatosan vannak újabb fejlemények, de annyira wtf?, hogy hagyjuk is.

Inkább elmondom ennek a receptjét, mert nagyon finom, gyakran fogom csinálni.




Két közepes almát lereszeltem apróra, tettem hozzá 10 dkg körül zabpelyhet, meg kakaót és kókuszt (ezeket érzésre), meg pici baracklekvárt. Utána már csak golyókat kellett formázni, meg meghempergetni őket kókuszban, és tádámm! kész is.

Most pedig megpróbálom a maradék időt valóban töltődésre használni.